Parázson táncoló, varázsszókat suttogó

2009-04-28T09:31:00.004+02:00

Nem mondhatom el senkinek
Nem is mondom el senkinek
Nem is tud róla senki
Nem is segít hát senki

Ha elmondanám valakinek
Ezzel elmondtam mindenkinek
Továbbra sem segít senki
De tudni fogja mindenki

2008-03-27T13:27:00.005+01:00

Fázósan húzta össze magán a köpenye szárait. A hideg szél átjárta, könnyeket csalt a szemébe. Koratavasz volt, a napnak volt már fénye, de még nem volt melege. Maga elé meredve lépdelt a kövekkel kirakott úton, lenyelte éhét. Az ebéd még odébb volt. Talán majd másnap. Megérkezett végül úti céljához, egy vastag fakapuhoz, melyet hatalmas, fehérre festett falak vettek körbe. A kapu mellett drót futott le. Meghúzta, odabent kis harang szólalt meg. A kapun felnyílt egy apró ablak, kutató szempár nézett ki rajta. A tekintet legalább olyan hideg volt, mint a szél. Ám ő nem szólt, csak várakozott. Csuklyáját arcába húzta, belőle sem látszott több a szeménél.
- Nincs látogatás – mordult végül a szempár gazdája. Ő még mindig némán megrázta a fejét.
- Felvétel? – most bólintott.
- Meg volt beszélve? – a válasz most egy felmutatott papírdarab volt. Lord Oberon ajánlja a levél felmutatóját fogadásra. Az őr szemrevételezte a papirost, majd láthatóan elfogadta annak tartalmát, mert a kukucskáló után kinyílt a nagykapun a gyalogbejáró. Kis ablakból kiskapu, futott át fején. Lesz még ebből nagy ajtó is, kérdés, melyik irányba. Kirúgják rajta, vagy beljebb jut? Átlépett a gyalogbejáró alatti deszkán, és igyekezett nem baljós jelként felfogni a háta mögötti csattanást, ahogy bezáródott az ajtó. Némán várt, mert az őrnek még láthatóan volt mondanivalója. Nem is csalatkozott.
- A fegyvert.
Nem tiltakozott, hiábavaló lett volna. Köpenye alá nyúlt, és lecsatolta kardját. Szó nélkül nyújtotta oda az őrnek, aki elvette azt.
- Mágia? – jött az újabb kérdés. Elfojtotta sóhaját, és levette az övéről az eszencia zsákocskát is. Nem mintha komoly szüksége lett volna a kék porra, de még mindig nem hitte el igazán, hogy nélküle is képes varázslásra. Olyan volt számára, mint a kabala. Vagy inkább, mint az utolsó erőforrás, értve ez alatt a mágián kívül annak gazdasági értékét is. Az eszencia egy részének eladásából tervezett ma ebédelni, és szállást is keríteni, ha szükséges. De nem akart tovább itt maradni, ha csak nem muszáj. A hideg rázta ettől a helytől és nem csak az időjárás miatt. Az őr átvette a kis zsákot, majd átintett az udvaron. Elindult, noha az intésen kívül egyéb instrukciót nem kapott, például, hogy kit és hol keressen. De a rendnek alapelve volt, ha idevezet az utad, megtalálod a célodat, segítség nélkül is. Már az első lépésnél is mélyvízbe dobták a látogatót, nem kérdezve, tud-e úszni. De ő maga mondta a felvételt, ez pedig nem más, mint az első lépcsőfok. Ha mondjuk, alamizsnát kért volna, kapott volna ugyan, de akkor a kapu is zárva maradt volna előtte. Látogatás pedig nincs.

A kövezett, belső udvart minden oldalról a fehérre meszelt fal vette körbe. A kapuval szemben egy másik faajtó nyílt. Benyitott rajta, és újabb udvaron állt meg. Előtte a főépület magasodott, tucatnyi lépcsőfok vezetett a bejárathoz. Jobbról és balról egy-egy rácsos kapu volt a falba vágva. Sehol egy lélek. Ösztönösen az eszencia zsákjához nyúlt volna, de az nem volt az övén. Száját harapdálva nézte a két rácsos ajtót és a főkaput. Nem engedheti meg magának a tévedést. Élete végéig is itt bolyonghat, ha eltéved. És ismerve a rendházat, lehet, hogy az az élet másodpercek alatt véget ér. A pánik kezdte magával ragadni. Nyugodj meg! Felnézett az égre, magába szívta kékségét. Élvezte a nap fényét, a szél árnyékát. Mély lélegzetet vett a tiszta levegőből, behunyta a szemét. Meleg hullám öntötte el a belsejét. Ki ad nekem választ? Ki ad nekem választ? Ki ad nekem választ? Odamegyek hozzá. Szemét kinyitotta, és határozott mozdulattal lenyomta az egyik rácsos ajtó kilincsét. Belépett rajta, majd céltudatos léptekkel végigment az épület folyosóinak és kertjeinek labirintusában. Végül egy kis kertbe érkezett, ahol egy fehér csuhás barát metszette a bokrokat, az őr óta az első ember, akit látott. A barát felnézett a közeledő léptek zajára, és meglepetés nélkül bólintott. Megtorpant előtte. Eddigi határozottsága hirtelen semmivé foszlott; varázslata, ahogy kívánta, elvezette ide, de ezzel véget is ért a hatása. Ehelyett egyre növekvő bizonytalansággal bámult a barátra. Válaszolni fog a kérdésére, kérdés, milyen kérdésre. A szójáték biztos jele volt, hogy nem biztos magában. Nagyszerű, egyszerűen nagyszerű. A szerzetes egyszerre elmosolyodott.
- Nyugodj meg. Nincs mitől tartanod.
Nem felelt, csak állt tovább mereven.
- Nincs miért bujkálnod sem. Ereszd hátra a csuklyádat. Én is jobban szeretem, ha látom, kivel beszélgetek.
Vállat vont. A végletekig úgysem titkolhatta volna. S akár ezzel is kezdheti. Hátraengedte csuklyáját. A szerzetes pár pillanatig komolyan szemlélte az arcát.
- Nem te vagy az első nő, aki hozzánk kíván csatlakozni – mondta végül.
- Na és hányójukat vettétek fel? – kérdezte. A jég megtört, végre meg tudott szólalni, de rögtön ott is termett a szarkazmus. A szerzetes visszafordult a bokorhoz és továbbmetszette az ágakat.
- Az asszonyok útja nem a mi utunk – felelte. A lány eltöprengett. Buta dolog lenne neki azt kérdeznie tőle, hogy mi az asszonyok útja. A miért pedig túl gyerekesen hangzik. A barát már a következő bokorhoz lépett, mikor a lány megszólalt.
- Segítség. Szolgálat.
A két szó közöttük lebegett.
- Nem azt mondtam, hogy az asszonyok nem képesek erre – mondta végül a szerzetes. – De ők olyan magasabb parancsolattal érkeznek a világra, melyet semmi nem változtathat meg.
- Na és ha ez az álma?
- Az álom egyedül nem elég. Elhivatottság kell, lemondás, komoly próbatételek, mert csak ezekkel lehet felkészülni a rendi életre. A nőknek nagyobb késztetésük van a gyermekre, a családra. Előbb-utóbb mindjükben felbukkan a vágy.
- Nem akar mindenki gyermeket – tiltakozott a lány, kicsit hevesebben, mint akarta. A szerzetes rásandított.
- Tedd fel magadnak ezt a kérdést tíz esztendő múlva ismét, leányom.
Tíz esztendő múlva… Azt sem tudja, mi lesz holnap. Vagy mit eszik ma. Elterelte gondolatait korgó gyomráról és jövetele célja felé irányította őket.
- Azt mondtad, komoly próbatételek várnak a jelentkezőkre. Mi történik azokkal, akik nem felelnek meg?
- Az első időszak a Megfontolás ideje. Ez alatt el tudja dönteni a novicius, hogy ezt az utat kívánja-e követni. Van, akit mi tanácsolunk el.
- S akiket elküldtök, többé már nem térhetnek vissza?
- De igen. A tapasztalatszerzés megváltoztatja az embert. Bölcsebbé, érettebbé teszi. Meg tud hozni olyan döntéseket is, melyekre korábban nem volt képes. Véglegesen senki előtt nem zárul be a kapunk.
- Na és a Megfontolás ideje után?
A beálló csendben a metszőolló csattogása különösen hangosnak tetszett. Figyelte, ahogy a két szár összezáródik az ág felett, csattanás, majd a gally puhán elfekszik a kosárban a többi között. A szerzetes feléje fordította a fejét, szemei különös fénnyel teltek meg, kezei és az olló mintha önálló életre keltek volna. Nyissz, szétválnak a szárak, csatt, suss. Nyissz, csatt, suss.
- Úgy látom, téged jobban érdekel a távozás, mint az érkezés, leányom – szólalt meg a barát. Hangjára elszakította a tekintetét a kezekről és a csuhás arcába nézett. Szelíd, komoly ábrázatban kutató szemek néztek vissza rá. A különös fény szinte elnyelte őt. Nyissz, csatt, suss. Nyissz, csatt, suss. Az olló már nem is az ágakat, jóval inkább gondolatait szabdalta szét. A név félig-meddig akaratától függetlenül tört fel belőle.
- Arthur Oberon.
- Miért keresed? – Nyissz, csatt, suss. Nyissz, csatt, huss.
- A családja megbízásából.
- A családja miért keresi?
Nem akart a kérdésre válaszolni. A megbízó érdekében jár el. Nem adhatja ki a megbízóját. Ez végre összerántotta szétszabdalt gondolatait, és ki tudott szabadulni a csuhás hangmágiája alól. Egyáltalán nem látványos, semmi csinnadratta, tűzgömb, földrengés. De szinte ellenállhatatlan. Szinte… Mit nem vág az a metszőolló, legyen bármilyen éles? Gondolatait egyszerre csermelyként, szerteágazó érként, patakként képzelte el. Az olló belemerült a vízbe, de vágni nem tudott, viszont kezdett süllyedni.
- Erre nem áll módomban felelni – talált rá egyre jobban önmagára.
- Talán, mert te sem tudod? – halvány mosoly a barát arcán, nyissz, csatt, suss. A lány megrázta a fejét. Ő is elmosolyodott.
- Talán.
- Ez most mit jelent? Igen vagy nem?
- Pontosan annyit jelent, amit mondtam. Sem többet, sem kevesebbet.
Nyissz, csatt, suss. Nyugodtan nézett a szerzetesre, arcán ugyanaz a halvány mosoly, mint a férfién. Patakként csörgedező gondolataiból egyszerre szédítő mélységű óceán vált. Az olló végtelen kék semmi közepén süllyedt egyre mélyebbre…
A barát halványan biccentett. Az olló nem volt olló többé. Nem volt sehol az óceánban. A kis kertben metszés hangja sem volt már több mint egyszerű hang. A lány kiengedte a levegőt, amiről nem is tudta, hogy idáig benntartott. Komoly próbán ment most át.
- Arthur Oberon levelet kapott a családjától, és távozott. Egy hónapja. Miért keresik ismét nálunk? – kérdezte a szerzetes.
- Azóta nem látták, hogy elindult hozzátok – ő is terítette a lapjait.
- Talán nem akar hazatérni. Talán nem akarja, hogy megtalálják.
- Bármilyen döntést is hozzon az életével kapcsolatban, tudnia kell minden aspektust, hogy jól dönthessen.
A szerzetes nem felelt. Figyelmét ismét a metszésre fordította. A lányra azonban nem volt többé hatással a látvány és a hang. De azért-e, mert az ő akarata volt erősebb, vagy a barátnak nem számított már, nem tudta. Jobban belegondolva, nem is igazán akarta megtudni. Mást annál inkább.
- Hogy érezte itt magát az ifjú Oberon? – kérdezte. – Megfelelt a rend követelményeinek?
- Arthur az útját kereste – válaszolt a szerzetes. - Még nem volt biztos abban, hogy az egyezik-e a miénkkel. Szabadságra vágyott. Azt hiszem, kapóra jött a levél, indokot adott neki a távozásra, anélkül, hogy bevallhatta volna a kudarcát. Legalábbis ő ezt kudarcként fogta fel.
A szerzetes a megtelt kosárra nézett, majd onnan a lányra.
- Az idő tájt egy komédiás csoport járt erre. Talán velük ment el. Talán feldobott egy követ, és elindult arra, amerre az gurult. Nem tudom. Átlépett a kapun és elment.
- Hagyott hátra valamit?
- Mindent elvitt, ami az övé volt.
Bólintott.
- Értem. Köszönöm a rám szánt idődet.
A szerzetes elmosolyodott.
- Enyém a megtiszteltetés, ifjú hölgy.
Kezével a rácsos ajtó felé intett. A jelzés félreérthetetlen felszólítás volt a távozásra, mégis habozott.
- Ha Arthur visszatérne…
- Megtalálunk – biccentett a barát. Most ő habozott egy pillanatra. – Amennyiben megtudsz valamit róla…
- Megtudod te is – felelte. Ennyit megígérhet. Megfordult és elindult a mutatott irányba. A szerzetes követte tekintetével, majd a becsukódott ajtót szemlélte. Végül a levágott gallyakra tette a metszőollóját, és kényelmes léptekkel elindult a másik irányba.

2008-01-28T23:26:00.000+01:00

Belefeszülök a levegőbe és csak visítok, sikítok, visítok, sikítok, torkom szakkadtából. Hányinger kerülget, fetrengek a földön.

Hív egy hang. Engem keres, sír. Megyek, segítek, vigasztalok. Visszagondolok, hova tűnt a néma hisztéria? Mi is volt az oka? Nevetséges. Nem számít. Lejtmenet kezdődött. Még nem vagy a mélyén, csak nekilendültél. Majd kibukkansz a másik oldalon, ahogy mindig. Egyszer már elérted, megcsinálod megint. Az írás is visszajön, csak tedd le a segged a géphez és nyisd meg azt a kurva fájlt. Mi lenne, ha kiszállnál a lejtmenet előtt? Félsz. Bármit írsz, nem tetszik. Szögletes, kiizzadt, hónaljszagú. Helyes, minden adott a kortárs irodalomhoz.

Az élet harca

2007-11-30T22:05:00.000+01:00

Futva menekült az erdőben. Göcsörtös gyökerek, alattomos kövek között bukdácsolt, kapaszkodva, továbblendítve magát a fák törzseiben. Hangosan zihált, lélegzetvételei és a pánik minden zajt elhomályosítottak. Futott, futott az életéért. Egy vízmosás tetején megcsúszott és lehengergett a meredek oldalon. Nem tudta merre van a fent a lent, az előre, a hátra, csak a szédítő forgás volt. A hátára érkezett meg és csak bámulta maga felett a lombokat. Hirtelen meghallott vagy talán megérzett valamit. A nyomában van. Jön! A pánik meglökte és négykézláb mászott fel a vízmosás másik oldalán. Bokájába éles fájdalom nyillalt. Megragadta a felette nyúló fa kiálló gyökerét és abba kapaszkodott. Nem maradt több a lendületből. Bokája nem engedelmeskedett többé. Könnyes arccal ölelte magához a durva gyökeret. Elnyúlt a vizes-hideg avarban. Én is a fa része vagyok, csak egy gyökérdarab, csak egy gyökérdarab. Teste megváltozott, bebarnult, pár pillanat múlva nem tűnt másnak, mint aminek kívánta magát. Tekintetét mozgás vitte fel a vízmosás túlsó partjára. Ott állt a vadász. Az ő nyomait követte, mely tisztán mutatták zuhanását. A vadász szeme követte a letört ágakat, elsodort köveket a vízmosás aljába, majd a kapaszkodás nyomait a másik oldalra. Tekintete összekapcsolódott a prédával. Szemében fény volt, a vadászat láza. Nem láthat, nem láthat! A vadász pillantása elcsúszott róla. Lassan, kényelmesen elindult lefelé, oda sem figyelve merre lép. Leért a vízmosás aljába. Leguggolt, kezével megérintette a földet. Halkan felnevetett. Nem jöhet közelebb, ott kell maradnia, maradj ott! Nézte a lábait, a félresodort avart, érezte a földben szunnyadó magokat, érezte várakozásukat. Napfény! Napfény kell nekik. Felpillantott. A fák levelei útban voltak. Simuljatok odébb. Hirtelen szellő támadt, a fák ágai hajladozni kezdtek. A szél nyomán kijutott az erdő tetejére. A napot felhők takarták el. A szél továbbszaladt, szétfújta az akadályt. A vízmosásba akadálytalanul zuhant le a napfény. A vadász felnézett. A szellővel nem foglalkozott, a fény azonban meglepte. Felállt, megfürdette arcát a melegben. A préda ismét a lábai körül a földre, a földbe szegezte tekintetét. Ébredjetek, súgta. Itt az idő! A magok mocorogni kezdtek. Nyújtózkodtak, előbb fehér gyökérszálakkal, majd zöld hajtásokkal tapogatóztak körbe. Megérezték a fényt. Nőjjetek, nőjjetek! Az avart zöld kacsok lepték el. Gyengék voltak, de érezték a fényt. Gyökerük szorgosan szívta a tápanyagot. Nőttek és nőttek, támasztékot keresve. Megtalálták, körbetekeredtek rajta. A vadász hirtelen lenézett. Csizmáit zöld karok tekerték körbe. Elképedve bámulta őket. Lépett egyet, de a kacsok nem eresztették. Pillantásából eltűnt a láz, feszült figyelem lett rajta úrrá. Előkapta tőrét, és azzal kezdte el vágni a szárakat, de újabbak és újabbak tűntek fel, és már a derekánál nyújtóztak. Meg kell szüntetnie a forrást! Ha nincs forrás, nincs növekedés! Felkapta a fejét, most az ő parancsára támadt szél. A felhők visszatértek a nap elé, ezúttal szürke viharfelhők. a fák ágai vadul hajladoztak. A vízmosásban ismét félhomály lett. A kacsok azonban befurakodtak ruhái alá, combjára, derekára, karjára tekeredtek, belőle szívták most már az élelmet! Felüvöltött. Nem tudott mozdulni, tekintetével keresett valamit eszelősen a vízmosás túlpartján. Villám vágott le a felhők közül a prédát bújtató fára. Szikra pattant a korhadt gyökeren. A kacsok már a torkánál voltak és a nyakára tekeredtek. Fuldokolva nézte, ahogy tűz lobbant ki a fából és vadul égett. Elhomályosuló tekintete előtt egy kormos alak csúszott le a vízmosás oldalán és ért a lábai elé. Halott volt, a villámcsapás átszaladt rajta is. De a vadász számára késő volt, már ő volt a növekedés forrása. Hatalmas mennydörgés rázott meg mindent, majd eleredt az eső, elverve a lángokat, meghagyva a fa csonkját. Azok ketten nem vettek róla tudomást. Egyikük szorosan befonva az ágak és kacsok közé, a másik a lába előtt hevert, ahogy akarta, ahogy tervezte. Majd a tapogatózó kacsok zsákmányát is elborították és befonták őt is a zöld hálóba. Az eső lassan csendesedett, végül elállt. A beszűrődő napfény a vízmosás közepén burjánzó bokor leveleiről szárította fel a vizet.

Kudarc

2007-11-26T15:04:00.000+01:00

Ülök magam elé meredve, jó szót, vigasztalást, együttérzést várva. Feszít a cigiéhség, a könnyek kint vagy bent tanácstalansága, az ajtó nyikorgása. Felállok, pislantok arra, becsukom, vagy inkább letépem. Maradok a helyemen.

2007-11-12T15:31:00.000+01:00

Az, hogy Dawn harminckörülinek látszik, valóban csak látszat. Valójában többszázéves, noha nem vámpír, és nem hallhatatlan. Mondhatnám, kortalan. Az az életöröm, életenergia, amit másokban táncával képes kelteni, nem megy veszendőbe. Ezzel táplálja saját magát. Bizonyos szempontból mégicsak vámpír, energiavámpír. Vagyis inkább energiaparazita. Nem érzi magát különösebben rosszul emiatt; a lelki skrupulusokon már régen túltette magát. Élősködik, hogy életben maradjon. Az evolúció egy furcsa mellékága ő, talán zsákutca lesz, talán új fa, ki tudja? Gyermekei születtek annakidején, de akkor még nem volt ilyen szinten tudásában és hatalmában. Ahogy a távolból figyelte leszármazottjait (nem avatkozott az életükbe, véleménye szerint sosem egészséges egy fehér hajú fura nőrokon), egy-kettőnél megmutatkozott a "hajlam", hogy bizonyos tetteikkel örömet fakasszanak másokban. Legyen akár zeneszerző, író, vagy csak egy egyszerű háziasszony, csodálatos főztjével. Persze, Dawn sem volt mindig energiaparazita. Ezt az "ajándékot" úgy kapta. Tetszett, nem tetszett, letuszkolták a torkán.

Tiszta, fehér oldal

2007-09-27T22:23:00.000+02:00

hever előttem. Kezemben a toll, csábít, hogy töltsem meg sorokkal, suta butaságokkal, vagy világmegváltással. Valószínűleg egyszerre mindkettővel.

Játszanék
Képzeleten szárnyalnék
Parázson táncolnék
Varázsszókat suttognék
Csillagszemet figyelnék

Táncolnék
Zene szárnyán perdülnék
Öröm-mámort keltenék
Erejében, varázsában
Jóllakottan fénylenék

Dawn Bridges

2007-09-27T14:46:00.000+02:00

Ő az én jelenlegi hősnőm. Nem ez a valódi neve egyébként. Dawn, mint hajnal. Fényhozó. Bridges, két partot, világokat összekötő. Régi életből újba lépő. Táncos amúgy. Táncával életörömet fakaszt magában és kelt mindenki másban aki körülötte van, őt nézi vagy mással táncol. A tömeg életöröme azután visszasugárzik Dawnba, ettől növekszik meg az ereje. A nekromantákkal szemben Dawn hatalma nem a halottakon, hanem az élőkön alapszik. S miért fényhozó? Mert képes az örömöt, mint érzelmi energiát, fényenergiává alakítani. Elég csak felidéznie magában a tánc örömét, és a felkelő napra gondolnia, ahogy a fény végigfut előtte, maga előtt üzve a sötétséget. A sötétséget és a benne élőket. Fényével képes elfedni a holdat, ahogy a nap is eltakarja. A hold ereje nem jut át a fényen, és a tőle függő alakváltók emberi formájukban maradhatnak.

Dawn harminckörüli. Középmagas, karcsú, de nem vékony. Szeme búzavirágkék, haja és szemöldöke hófehér. Nem ősz, fehér. Eredetileg ugyan sötétbarna volt, és valóban őszült, úgyhogy inkább festette. Volt szőke, vörös melíros fekete, változatos színekkel kísérletezett. Mígnem egyszer teljesen kopasz lett. Nem önszántából vált meg a hajától. Nem beszél arról az éjszakáról, csak ő és még pár kevés beavatott tudja mi történt. De mikor a haja újra elkezdett nőni, tincsei minden színüket elvesztették. Dawn egy ideig nézte a tükörben, majd elhúzva a száját legyintett. Ha fehér, hát fehér. Legalább nem ősz. Legalább kinőtt.