Tiszta, fehér oldal

hever előttem. Kezemben a toll, csábít, hogy töltsem meg sorokkal, suta butaságokkal, vagy világmegváltással. Valószínűleg egyszerre mindkettővel.

Játszanék
Képzeleten szárnyalnék
Parázson táncolnék
Varázsszókat suttognék
Csillagszemet figyelnék

Táncolnék
Zene szárnyán perdülnék
Öröm-mámort keltenék
Erejében, varázsában
Jóllakottan fénylenék

Dawn Bridges

Ő az én jelenlegi hősnőm. Nem ez a valódi neve egyébként. Dawn, mint hajnal. Fényhozó. Bridges, két partot, világokat összekötő. Régi életből újba lépő. Táncos amúgy. Táncával életörömet fakaszt magában és kelt mindenki másban aki körülötte van, őt nézi vagy mással táncol. A tömeg életöröme azután visszasugárzik Dawnba, ettől növekszik meg az ereje. A nekromantákkal szemben Dawn hatalma nem a halottakon, hanem az élőkön alapszik. S miért fényhozó? Mert képes az örömöt, mint érzelmi energiát, fényenergiává alakítani. Elég csak felidéznie magában a tánc örömét, és a felkelő napra gondolnia, ahogy a fény végigfut előtte, maga előtt üzve a sötétséget. A sötétséget és a benne élőket. Fényével képes elfedni a holdat, ahogy a nap is eltakarja. A hold ereje nem jut át a fényen, és a tőle függő alakváltók emberi formájukban maradhatnak.

Dawn harminckörüli. Középmagas, karcsú, de nem vékony. Szeme búzavirágkék, haja és szemöldöke hófehér. Nem ősz, fehér. Eredetileg ugyan sötétbarna volt, és valóban őszült, úgyhogy inkább festette. Volt szőke, vörös melíros fekete, változatos színekkel kísérletezett. Mígnem egyszer teljesen kopasz lett. Nem önszántából vált meg a hajától. Nem beszél arról az éjszakáról, csak ő és még pár kevés beavatott tudja mi történt. De mikor a haja újra elkezdett nőni, tincsei minden színüket elvesztették. Dawn egy ideig nézte a tükörben, majd elhúzva a száját legyintett. Ha fehér, hát fehér. Legalább nem ősz. Legalább kinőtt.